A pásztorok hagyományai az UNESCO védelme alatt állnak

A pásztorkultúra több ezer éve formálja Európa tájait és közösségeit. Az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára felkerült hagyományok ma is élnek – Magyarországtól Spanyolországig, a Balkántól Skandináviáig. A pásztorélet az emberiség egyik legősibb foglalkozása, amely sokáig a vidéki gazdaság egyik alappillére maradt.

Európában, Ázsiában és Afrikában különösen mély gyökerekkel rendelkezik: nemcsak az élelemtermelésben játszott kulcsszerepet, hanem a közösségi élet, a szokások és a zenei, kézműves hagyományok formálásában is.

A magyar puszták gulyásai, a spanyol meseták juhászai, vagy éppen a román hegyvidék pásztorai mind olyan életformát képviselnek, amelyben a természet ismerete, az állatokkal való bensőséges kapcsolat és a közösségi szabályok évszázadokon átívelő folytonosságot mutatnak.

Az UNESCO a 2000-es évek eleje óta egyre több pásztorhagyományt vett fel a szellemi kulturális örökség listájára.

Ide tartozik például a transzhumancia – az állatok évszakos vándoroltatása – Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban, vagy a magyar pásztorhagyományok, amelyek közé a gulyás, a csikós, a juhász és a kondás sajátos tudásanyaga tartozik.

A döntések mögött az a felismerés áll, hogy ezek az ismeretek nem pusztán a múltról szólnak: ma is útmutatást adhatnak a fenntartható állattartáshoz és a természet tiszteletéhez.

Kulturális örökség és identitás

A pásztorélethez nemcsak az állatok gondozásának tudása kapcsolódik, hanem egész kulturális világ. A pásztorok viselete, a szűrök, kalapok, faragott botok, a pásztorhangszerek – mint a furulya, a tilinkó vagy a duda – mind hozzájárulnak a közösségi identitás megerősítéséhez.

A népmesékben és népdalokban visszaköszönő pásztormotívumok, a pásztortüzek körül elhangzó történetek és a jellegzetes gasztronómiai hagyományok (pl. juhsajt, ordakészítés, gulyásételek) szintén az örökség részei.

A világ számos pontján a pásztorkodás már nem elsődleges megélhetési forrás, inkább kulturális hagyományőrzésként vagy turisztikai attrakcióként él tovább. Magyarországon például a Hortobágyon és a Kiskunságban a pásztorünnepek és bemutatók nemcsak turistákat vonzanak, hanem lehetőséget adnak a fiatalabb generációknak, hogy megismerjék ezt a különleges tudásanyagot.

Az UNESCO-listára kerülés nemcsak nemzetközi elismerés, hanem erősíti a közösségek önbecsülését is: bizonyítja, hogy a pásztorélet a globális kulturális örökség szerves része. 

Európa más pásztorkultúrái: közös gyökerek, eltérő formák

A pásztorkultúra Európa szinte minden táján jelen van, bár más-más alakban. A spanyolországi transhumancia, vagyis a szezonális állatvándorlás 2019-ben került fel az UNESCO-listára. Ennek során a juhászok minden tavasszal és ősszel hatalmas távolságokra hajtják a nyájaikat a hegyek és a síkság között. Ez a gyakorlat nemcsak az állattartás szempontjából fontos, hanem évszázadok óta meghatározza a spanyol kultúrtájat, sőt a középkorban külön jogi rendszert, a híres Mesta szövetséget is létrehozta.

Olaszországban a szardíniai pásztorkultúra ismert, ahol a juhsajt (pecorino) készítése köré szerveződtek a hagyományok. Görögországban a hegyi pásztorok életmódja és zenei hagyományai kapcsolódnak az UNESCO örökséghez, míg a Balkánon a dudazenétől a kézműves eszközökig sokféle kincs maradt fenn. Romániában és Bulgáriában a juhászat ma is jelentős, a hozzá kötődő rítusok – például a juhok fejéséhez vagy a nyári legelőre hajtás ünnepéhez kapcsolódó szokások – szintén világörökségi védelemre érdemesek.

Skandináviában a számi nép rénszarvastartó kultúrája került fel a nemzetközi listákra. A joik néven ismert énekstílus, a hagyományos öltözet és a nomád rénszarvas-legeltetés máig élő hagyomány, amely egyszerre gazdasági és identitásbeli jelentőséggel bír.

Hagyomány és modernitás határán

A 21. század pásztorai előtt ugyanakkor komoly kihívások állnak. A globalizált élelmiszerpiacon a nagyléptékű ipari állattartás sokszor kiszorítja a hagyományos módszereket.

A fiatalok ritkán választják a pásztoréletet, mert kemény fizikai munkát, állandó jelenlétet és gyakran szerény megélhetést jelent.

Emellett a klímaváltozás is nehezíti a pásztorkodást: a hőhullámok, a legelők kiszáradása és a vízhiány közvetlenül érintik a pásztorközösségeket.

Mindezek ellenére a pásztorhagyományok nem csupán romantikus múltidézésként maradnak fenn.

Egyre több szakértő hívja fel a figyelmet arra, hogy a legeltetésen alapuló állattartás fontos ökológiai szerepet tölt be: hozzájárul a gyepek fenntartásához, a biodiverzitás megőrzéséhez, sőt a tájképi értékek megóvásához is.

A fenntarthatóság szempontjából a tradicionális tudás modern eszközökkel való kombinálása lehet a jövő útja.

Az UNESCO elismerése tehát nem pusztán emléktábla a múlt falán, hanem cselekvésre ösztönzés a jelenben. A pásztorélet védelme egyszerre kulturális, gazdasági és környezeti ügy: ha sikerül megőrizni és alkalmazkodni a modern kihívásokhoz, akkor ezek a hagyományok a jövő mezőgazdaságában is méltó helyet kaphatnak.

Forrás: Konkoly Marianna, magyarmezogazdasag.hu
Fotó: Paragi Dénes, A gyepek titkai IV. fotópályázat